Gyerekkoromban olyan fürdőszobaszekrényünk volt, aminek két, tükrös ajtaját egymással szemben lehetett kinyitni. Imádtam azzal szórakozni, hogy kinyitottam őket, és a kettő közé bedugtam a fejem. Annyi arcom volt, ahányat csak akartam, különféle szögből néztek rám vissza, vagy épp pont a másik tükörbe, az meg szembe önmagával... Remek volt. Csak meg kellett rezzentenem az egyik tükröt, hogy változzon a kép: több vagy kevesebb, más-más nézőpontból, mégis ugyanaz.

Nemrégiben megint lapoztam egyet. Egy új arccal több, egy régivel kevesebb. Látszólag nem változott semmi. Valahogy jóval simábban éltem meg ezt a vedlést, mint az ezt két évvel megelőzőt. Egy volt bennük a közös: amikor reggel felébredtem, tudtam, hogy történt valami, hogy a régi bőröm szépen összehajtogathatom és berakhatom a többi kacat közé. Kinőttem, nincs rá szükségem.

Érdekes, mintha ez a mostani állapot az előző kettőnek valamiféle metszete lenne. Jókat mosolygok már az ilyen-és-ilyen-szabály-szerint-kell-szépen-élni elméleteken, és helyenként a fejem csóválom azon, hogyan rúgtam fel szép sorjában szinte valamennyit. Arra kezdek rájönni, hogy az igazi művészet nem önnön korlátaink tiszteletben tartása - hanem azon ritka pillanatok felismerése, amikor túl lehet, és túl is kell rajtuk lépnünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.