A mai nap egy régebbit idéz…

 

Ülök a gép előtt, meredten nézem a lassan rajzolódó görbét. Minden teljesen olyan, mint máskor. „A” puffer, „B” puffer, nyomkodom a gombokat. Még a szokásos kisebb bonyodalom is megvan. De valahogy mégis tudom: most sikerülni fog. Hiába, hogy fél éve szívok ezzel a melóval, az sem számít, hogy annyi mindent végigpróbáltunk már. De ma meglesz. Érzem. A kromatogram ugyan lehetne szebb, de nem ez a lényeg. Mosom az oszlopot, elindulok vissza a laborba. Le kell ellenőriznem, hogy tényleg van-e benne fehérje. Sok felém forduló arc, és érdeklődés:- Na? Fura. Idáig nem kérdezte senki. Vagy ha igen, akkor öten biztos nem. Összemérem a reagenseket, de azért van bennem egy pici drukk. És igen, végre-valahára megkékül az oldat, ezaz, van benne, már csak az a kérdés, hogy mennyi. Rohanok, lemérem, annyi, amennyinek lenni kell. Teljesen kattant vagyok az örömtől, visszarohanok, beleborulok Jani nyakába, mikor Ágica visszajön, az övébe is. Nem vagyok normális. Nem is tudom, minek örültem így utoljára. Hosszú hónapok óta érzem megint azt, hogy azt csinálom, amit szeretek. De valami motoszkál a fejemben. Ilyenkor azt mondják az emberek, hogy „ez remek, de annak még jobban örültem volna, ha elsőre sikerül”. Nem értek egyet. Egyáltalán nem. Örültem volna, persze, de nem így, és nem ennyire. Egy rutinmunka sikerének nem tudok így örülni. Mert ott az a természetes, ha sikerül. Hozzászoktam. De ez pont attól szép, hogy idáig nem jött össze. És mégsem adtuk fel, újra és újra nekifutottunk. És végre sikerült. És van kedvem folytatni, holnap és holnapután is. Sőt, még irodalmazni is, amit amúgy utálok. Mennyit tud lendíteni a sikerélmény… Illetve, ha belegondolok, akkor nem is az. Hanem maga a végigküzdött út, ami a siker mögött van. A szükséges rossz.

 

Ülök a gép előtt, tűnődöm a múlt heti mérésen, ami pont ugyanígy, két hét szívás után sikerült, és nem is akárhogy. Ülök és gondolkodom, közben átragyog a fák levelein a nap, egyet-egyet el is engednek hangtalanul az ágak, majd bosszús kis levelek támadnak a lábamnak, mélyen beszívom az avar illatát. Gondolatban tovább lépek, az elmúlt három nap még nem ülepedett le igazán, de ami biztosan megmarad belőle, az a szikrázó napsütés, a sírva-nevetések, és a jellegzetes, szépségből fakadó nyugalom. Szeged hozzám és talán belém nőtt, megerősítve az a hitemet, hogy minden helynek van lelke.

 

Ülök a gép előtt, és valahogy nem sajnálom, hogy az egész napom elment a prezentációkészítéssel, amit a hétfői munkabeszámolómon fogok tartani. Sziszifuszi munka, ábrakészítés, háttérválasztás, hiányzó statisztika elkészítése, elveszettnek hitt adatok tébolyodott keresgélése. Most, hogy végre összeállt, újra betölt a befejezett munkából fakadó elégedettség.