Igazából sosem tudom eldönteni, melyik időjárást, vagy melyik napszakot szeretem a legjobban. A még hűvös, de a hőség ígéretét hordozó nyári reggelt, a szikrázó delet, amikor megáll a levegő, az esti, fűszeres illatú színorgiát, a szanaszéjjel fújó szelet, a bőrig ázós záport vagy a kavargó, puha hóesést? Mindegyiket szeretem, és mindegyiket másért.

De talán az egyik legkülönlegesebb az elvonuló zápor után felragyogó napsütés. Amikor a még a távolodó viharfelhő már nem fenyegető, de még mindig tiszteletet parancsoló kékjén áttör egy vakító napsugár, és diadalittas színekbe burkol mindent. Hagyom, hogy elöntsön a nyugalom és a tiszta béke, a szám sarkában megbújik egy mosolykezdemény - de a szellő még hűvösen borzol végig a hátamon. Lassabban veszem a levegőt, jó lenne mindezt elmesélni - de értelmetlennek tűnik bármit mondanom.

Aztán végre felnézek, és összekacsintunk.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.