Tegnap délután csak úgy kinyitottam Szabó Lőrinc verseskötetét. Soha nem olvastam még szépen sorjában a verseket, ahol kinyílt a könyv, olvastam azt, vagy ha egy-egy címen, soron megakadt a szemem, akkor azt. Meg természetesen a kedvenceimet. Most is, először csak bele-bele olvastam a Tücsökzenébe, és valahogy menet közben döbbentem rá, hogy jé, ezek a  versek egymás után következnek. És elkezdtem szépen az elejéről. Közben tudatosult bennem, hogy milyen régen olvastam úgy igazán - és hogy menyire hiányzik. Faltam, szinte már-már zabáltam a sorokat, a bennük rejlő szépséget, kíméletlen őszinteséget, a gyermekkori megmosolyogtató naivitást, a kamaszkor igazságkeresését. Itt tartok most, de még mindig nem tudtam lerakni, még nem csillapodott az Éhség, régi ismerősöm, a mindent-tudni-akarás Éhsége. Folytatom, és mérhetetlenül hálás vagyok azoknak - költőknek, íróknak, jó barátnak - akik képesek rá hogy időről-időre jóllakassanak. Köszönöm, hogy voltatok, vagytok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.