-         Most elhallgatott. Mondtam, hogy figyelj jobban.

-         Figyeltem. Nem tehetek róla.

-       Már háromszor elszalasztottuk. Még egyszer nem fordulhat elő. – a mester hangjában mélységes szemrehányás rezgett.

Az ifjú nem felelt, de ujjai szorosabban fonódtak a bot markolata köré. Lassan engedte ki a mélyre beszívott levegőt, miközben gerincén végigfutott a tehetetlen düh. Évek óta ez az állandó piszkálódás a kenyere. Hiába volt a legjobb az ifjak között – nemcsak a saját csoportjában, hanem talán a rend megalapítása óta – soha nem kapott egyetlen dicséretet sem. A legfájdalmasabb élmény mégis a legutóbbi, hiba nélküli vizsgája volt. Nem, nem várt elismerő szavakat, hosszas gratulációt vagy ünnepi lakomát, csak egyetlen főbólintást, egy szemöldökrándulást, egy apró gesztust, amivel végre elismerik, hogy nem hiába küzd évek óta. Beleégett a lelkébe az a pillanat, amikor még a sikertől mámorosan állt a lépcső tetején, és várta, hogy a mester végre odalépjen hozzá. -  Rosszul van megkötve az öved, fiam. Igazítsd meg, és induljunk. – ennyit kapott csak, figyelmeztetést egy semmiségért. A zsigerei között szétáramló keserűség érzése minden mást felemésztett, és ledöntötte a lelke köré emelt falakat, amelyeket hűségből és kitartásból épített.

A mester lelassított, majd összehúzott szemmel vizslatta az ifjút a csuklyája alól. Ez a szaggatott lélegzetvétel egyáltalán nem tetszett neki. Vajon hol járhat az esze, ahelyett, hogy a feladatára figyelne? Nem a régi ez a fiú mostanában. Pedig a rendnek nagy szüksége van rá. Éppen ezért igyekeztek a legszigorúbban a lehető legtökéletesebbre csiszolni. A csiszolatlan gyémántok semmit sem érnek. És ezt az ifjú is tudja. Csak éppen nem érti. Még.

A sötétség egyre sűrűbb lett körülöttük. És akkor újra meghallották, egészen közel. Csodálatos hang volt, mindkettejüket elbűvölte. A mester tudta, hogy az övék lesz, és ezzel a rend hatalma végre megszilárdul, örökre.

-         Indulj, fiam. A Tiéd. Ne feledd, nem hibázhatsz.

Délben találták meg a holttestét. Torkán egyetlen metszés, nem messze tőle az ifjú tőre hevert a földön. A barlang bejáratánál két gyönyörű, hófehér toll volt keresztbe téve.

-         Soha nem lesz a miénk – állapították meg csalódottan.