Már pirkadt, amikor a szárnyaim elkezdtek húzódni. Nem is csoda, ha elfáradtam az egész éjszaka tartó repülés során. Ennyire még soha nem örültem a viharnak: kihívásnak veszem, hogy másodpercről másodpercre kell módosítani az útvonalat a változó irányú szélben. Az érzés hajtana még tovább, de tudom, le kell szállnom. Ráadásul a csőröm töve is viszket. Na, még egy félkört: nem lett tökéletes, mert hagytam, hadd vigyen a szél. Közben körülnéztem, száz-százhúsz méterre talán egy pocok moccant, de nem törődtem vele. Könnyedén landoltam a jól megszokott ágon, szorosabbra húztam magamon a tollkabátom, közben valami  sosem tapasztalt elégedettségféle járt át.

Reggel kialvatlanul, gyűrötten, és keserű szájízzel ébredtem. Felöltöztem, megittam a kávém. Indulás előtt a három, gazdátlan gesztenyét még az asztalra dobtam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.