Vicious mirror

2011.09.11. 13:55

 - Megismersz? –kérdezte.

Erősen koncentrálva végigmértem. A fejem még mindig zúgott, nem kellett volna este annyi rumot inni, a franc egye meg. Meg voltam róla győződve, hogy ezt az alakot sosem láttam még, ezért tétován bólintottam: - Hogy kerülsz ide?

- Elegem lett a sivatagból.

Ismét bólintottam, és a folyó sáros vizét néztem. Azon töprengtem, hogy mit mondjak neki, ha visszakérdez, hogy én mit keresek itt. Nem mintha én magam tudnám. Mondjam azt, hogy menekülök? De mi elől? Á, ez nem ilyen egyszerű.

- Örülök, hogy el tudtál jönni. – félmosolya látni engedte, hogy bal felső szemfoga hiányzik.

Mi van? Három hete még fogalmam se volt róla, hogy idejövök. Mint ahogy arról sincs ötletem, hol leszek három hét múlva. Ez a helybélinek tűnő srác nyilván összekever valakivel.

- Én is, bár egyelőre még nem jöttem rá, mi dolgom van itt.

Most ő bólintott. Kezdett fullasztóan meleg lenni. Valahogy bevillant Liza arca, amint tágra nyílt szemekkel kérdezi: - Ott álltál a dzsungel közepén egy bennszülöttel szemben, és nem féltél?

- Nem- feleltem gondolatban- mitől kellet volna, hogy féljek?

- Hülye, hogy megtámad, megerőszakol, megeszi az agyvelődet.

Röhögnöm kell, hát  ha valamitől félek, az az, hogy otthon kell üljek egy fotelben, és nem történik semmi. De semmi. Ezzel száműztem is rémült ismerősöm képét a fejemből.

Álltunk egymással szemben, senki nem szólt egy szót sem, és valahogy furcsán helyénvalónak tűnk az egész. Nem kezdtem el feszengeni, hogy jaj, mondani kéne valamit, mert különben nyúlós csend lesz, és az olyan kínos. Nem, úgy voltam vele, hogy ha mondanom kell valamit, akkor majd mondom. És ezzel szemmel láthatóan ő is így volt, bár úgy tűnt, hogy gondolkodik valamin.

- Az a baj – kezdte – hogy úgy akarsz válaszokat találni, hogy nincsenek igazi kérdéseid.

Ez fájt. Nyeltem egyet, majd a szemébe néztem: - Nem tudom, mit kéne kérdeznem.

- Elutasító lettél, nem foglalkozol az igazán lényeges dolgokkal, és közben azzal ámítod magad, hogy nyitottabb vagy, mint valaha.

- Igenis nyitottabb vagyok. Nekem jó így.

- És mire mentél vele?

Nem válaszoltam, dühös voltam rá. Eljövök több ezer kilométerre, egy más kultúrába, hogy ne kelljen ilyen hülyeségeken agyalnom, és itt sem hagynak békén, hát mi a fasz van már.

Egy fél lépéssel közelebb lépett.  – Nem bántani akarlak – őszintének tűnt.

- Akkor ne bánts. – már nem haragudtam rá, csak azt a végtelen fáradtságot éreztem, ami ilyenkor rám szokott törni.

És akkor megláttam.

Az ismerős villanást a szemében.

Ami ott volt velem a Fujijama lábánál, az akácillatú nagykörúton, azon az elgémberedett estén a tea mellett, és ki tudja, hány helyen még. Hogy nem ismertem meg első pillantásra? Már eszembe se jut, hogy ne ránézésre ítéljek? Na ne.

- Mit csináljak?

- Menj haza, és nézz szembe mindazzal, ami miatt idejöttél.

Amíg a táborhoz vezető ösvényen bandukoltam, minden olyan egyszerűnek tűnt. Hazamegyek, és mindent elrendezek. Te jó isten, micsoda röhej, hogy idáig kellett eljönnöm, hogy végre hazaküldjön valaki.

Összepakolok, és holnap hazamegyek. Csak pakolni ne kéne, annyira megutáltam már az utóbbi hónapokban. Hol is kezdjem? Valami megcsillant az ágy mellett. Egy üveg, még volt benne a barnás folyadékból. Ezt úgy se viszem magammal, legjobb, ha most megiszom.

 

És négy nappal később, amikor már kihunytak a lángok, nem volt mit csomagolnom.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://morzsagyujtogeto.blog.hu/api/trackback/id/tr883217904

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása