Nem tudom, ki választotta...

2014.05.25. 22:55

... de annyira telitalálat volt, hogy nagyon meghatódtam. Köszönöm - köszönjük.
Íme, a vers:

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Egy tragédia margójára

2013.11.06. 20:40

Mindig furcsa volt olvasni, hogy a testbeszédünkkel mennyivel több információt közlünk, mint a szavainkkal. Ennek az igazságát az utóbbi két hónapban erősen érzem, mivelhogy még mindig nem sokat értek a körülöttem zajló társalgásból. Viszont elkezdtem figyelni az embereket, a viselkedésüket, a hangjukat, és rájöttem, hogy tényleg rengeteg mindent meg lehet érteni a szavak ismerete nélkül. Pár héttel ezelőtti remek felfedezésem az az volt, hogy hallottam, ahogy a kolléganőm mosolyog telefonálás közben! (Háttal ülünk egymásnak, nem, nem láttam)

Ma viszont sajnos az ellenkezőjét tapasztaltam: két kolléganő állt egymás mellett a folyosón, úgy tűnt, hogy az egyik magyarázkodik valamiért, aztán behúzta a másikat a maga mellé a laborba, ott beszélgettek tovább. Két perc múlva bejött hozzánk a másik, borzasztóan feldúltan. A második mondat után annyira egyértelmű volt mindenki reakciója, hogy egyből tudtam, basszus, valaki meghalt! Duplán volt megdöbbentő az élmény...

Nincs mit hozzátenni

2013.10.14. 21:33

Bihari Viktória: Az én Bakancslistám

 

Nézni ezer tájat, elsuhanó rétet,
Zivatarban ázni, hogy átjárjon az élet,
Gyermekarcba bújni, csiklandón nevetve,
Rongybabát dobálni, ördögöt feledve.
Bejárni a Földet és mindent megenni,
Naplemente közben a semmin elmerengni,
Elégni egy karban, elveszni egy csókban,
Meztelen rohanni a friss, ropogós hóban.
Forrásvizet adni öreg nénikéknek,
Hajnalban riadni, hogy szól a madárének,
Zenét és fényeket hallani meg látni,
Hamis magyar nótát az éjbe kiabálni,
Morzsolni a földet a két tenyerembe,
Halhatatlant írni egy nagy szerelembe.
Azt hinni, hogy jó lesz, és mindenki kedves,
Nem néznek bolondnak, az sem, aki megles,
Hátam mögött jó szó, és dicséret árad,
Aki reám gondol, nem járja át bánat.
Megváltást kérni és megbocsátást adni,
Minden nap egy jó szót valahonnan kapni,
Terheket levenni azoknak válláról,
Kik nem kaptak eleget Isten oltalmából.
Nagy, nyitott szívvel és erős karokkal
Cipelni és adni százezer marokkal,
Üveggyöngy könnyeket a felhőkre dobni,
Pár boldog percet a szívekbe lopni.
Élni és érezni lélekkel és testtel,
Hangtalan meghalni egy esős, szombat reggel.

A szeretet örök

2013.09.13. 13:24

Furcsa dolog a szeretet. Sem a távolság, sem az idő nem tudja meggyilkolni (van, ami igen, de most nem erről akarok írni). Akkor kezdett a fejemben motoszkálni a gondolat, amikor tegnap megláttam egy fotót egy ezer éve nem látott kedves ismerősről - csak ennyi, barátnak azért nem nevezném - és azon kaptam magam, hogy fülig ér a szám, és legszívesebben most azonnal megölelném az illetőt. Aztán elkezdtem számba venni az ilyen kedves, rég látott ismerősöket, valaha volt szoros barátokat, és jó volt megbizonyosodni, hogy valamennyit szeretem. Nem számít, hogy tíz éve nem láttalak, vagy elköltöztél akár csak az ország másik felébe, akár a világ túloldalára, nem számít, hogy meg se próbáltuk tartani a kapcsolatot, vagy mégis, és két levélváltás után elsorvadt az egész - szeretném, ha tudnátok, hogy a nektek kialakított kis csücsök ott van a szívemben. Nem ígérem, hogy fogok írni, nem ígérem, hogy felhívlak - hiszen nem tudom, hogy hogy emlékszel rám - de ha véletlen ezt olvasod, és te is ilyen cinkosan vigyorogsz közben, mint most én, akkor az nekem elég.

Holnap van a Költészet Napja

2013.03.20. 16:36

Tóth Árpád: Erdő

Körül

Minden csendesen, eltelten örül.
A napsütés vidám,
S a forró, sárga ragyogásban
Minden vén tölgy egy víg, élő titán:
Emeli barna karját
Frissen az áldott égbe,
A szent, illatos, teli kékbe,
S rengeti fürtei zöld zivatarját.

Csend.
Kábult fülem hallani véli
A zengő, örök napot odafent,
Billió mérföldek étherén
Átszűrt, ájultfinom neszét:
Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!

S körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A tömzsi, lustán rezzenő hársak
Illatokkal kenik fénylő, pőre testük,
S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék
Néznek át felettük,
Túl a hullámló, mély rengetegen,
Néznek, a merengés halk gyönyörétől
Reszketegen.

Jó így csendesen nézni a fákat,
Érezni a derűt, mely mindent áthat;
Titokban éltem is szépen tovább égett,
Mint számban a parázsló szivar,
S tünődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek,
Mint a napfényben a szivarfüst
Kedves, kék karikáival.

Oly jó így egyszer mélyen örülni,
Fáradt, szegény látásomat
Zöld pázsitkendőbe törülni,
Aztán lehunyni a szemem egy percre,
Míg az élet kis, nyomorú perce
Ezer évvé ringatja magát,

S kinyitni aztán
S nézni ezer évvel öregebben,
Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben
A nap örökké fiatal
Nagy, zengő aranycsillagát!

Betű, éhség

2012.12.25. 12:19

Tegnap délután csak úgy kinyitottam Szabó Lőrinc verseskötetét. Soha nem olvastam még szépen sorjában a verseket, ahol kinyílt a könyv, olvastam azt, vagy ha egy-egy címen, soron megakadt a szemem, akkor azt. Meg természetesen a kedvenceimet. Most is, először csak bele-bele olvastam a Tücsökzenébe, és valahogy menet közben döbbentem rá, hogy jé, ezek a  versek egymás után következnek. És elkezdtem szépen az elejéről. Közben tudatosult bennem, hogy milyen régen olvastam úgy igazán - és hogy menyire hiányzik. Faltam, szinte már-már zabáltam a sorokat, a bennük rejlő szépséget, kíméletlen őszinteséget, a gyermekkori megmosolyogtató naivitást, a kamaszkor igazságkeresését. Itt tartok most, de még mindig nem tudtam lerakni, még nem csillapodott az Éhség, régi ismerősöm, a mindent-tudni-akarás Éhsége. Folytatom, és mérhetetlenül hálás vagyok azoknak - költőknek, íróknak, jó barátnak - akik képesek rá hogy időről-időre jóllakassanak. Köszönöm, hogy voltatok, vagytok.

Hétköznapi fohász

2012.12.22. 20:55

Reggel mosolyogva ébredek

Szeretem a frissen főtt kávé illatát

Befelé még zümmögök pár sort a trolin

Megint megpróbáltak fellökni, de nem húzom még fel magam

Szeretek végigjönni a fasoron

Már várom a sarkon lesekedő, apró fenyőillatfoszlányt

Jó újra látni benneteket

Hagyjátok abba, fáj az oldalam!

De hát ez rutinfeladat, hogyhogy nem sikerült?

Elrontotta a statisztikát? Ne már.

Fogalmam sincs, meg kell ismételni.

Akkor próbáljuk talán így, hátha jobb lesz

Halló? Most nem tudom kitölteni, talán tíz perc múlva

Hogyhogy délig kell leadni?

Gyűlölöm az adminisztrációt.

Na, ez a görbe már majdnem jó, tegyél bele csak tíz mikromólt

Azta, de gyönyörű, ilyen nincs is

Sikerült? Sikerült.

Még az is lehet, hogy időben elindulok

Neee, nem akarok most megbeszélni

Már eltelt az a másfél óra, nagyon mennék

Kurvaélet, ma se takarítok

Aztán elkapom a szembejövő villamosban ülő kissrác mosolyát

Találkozunk a bolt előtt?

A kedvenc pénztárosnénim van

Mindenkihez van két jó szava

Ha meglátom, egy picit elszégyellem magam

Köszi, hogy hoztad a szatyrot

Megkóstolod? Szerintem egy kis fűszer még kell bele.

Imádok veled kotyvasztani

De ha bealszol, egyedül nem akarom végignézni

Én félek annál a jelenetnél

Jó, akkor kikapcsolom.

De tényleg nem baj, majd megnézzük máskor

Későre jár, bújjunk el.

Így a legjobb elaludni.

 

 

Istenem, ne engedd estére elkopni a reggeli mosolyomat.


Level up

2012.04.19. 21:54

 Gyerekkoromban olyan fürdőszobaszekrényünk volt, aminek két, tükrös ajtaját egymással szemben lehetett kinyitni. Imádtam azzal szórakozni, hogy kinyitottam őket, és a kettő közé bedugtam a fejem. Annyi arcom volt, ahányat csak akartam, különféle szögből néztek rám vissza, vagy épp pont a másik tükörbe, az meg szembe önmagával... Remek volt. Csak meg kellett rezzentenem az egyik tükröt, hogy változzon a kép: több vagy kevesebb, más-más nézőpontból, mégis ugyanaz.

Nemrégiben megint lapoztam egyet. Egy új arccal több, egy régivel kevesebb. Látszólag nem változott semmi. Valahogy jóval simábban éltem meg ezt a vedlést, mint az ezt két évvel megelőzőt. Egy volt bennük a közös: amikor reggel felébredtem, tudtam, hogy történt valami, hogy a régi bőröm szépen összehajtogathatom és berakhatom a többi kacat közé. Kinőttem, nincs rá szükségem.

Érdekes, mintha ez a mostani állapot az előző kettőnek valamiféle metszete lenne. Jókat mosolygok már az ilyen-és-ilyen-szabály-szerint-kell-szépen-élni elméleteken, és helyenként a fejem csóválom azon, hogyan rúgtam fel szép sorjában szinte valamennyit. Arra kezdek rájönni, hogy az igazi művészet nem önnön korlátaink tiszteletben tartása - hanem azon ritka pillanatok felismerése, amikor túl lehet, és túl is kell rajtuk lépnünk.

Ez van

2011.10.07. 22:44

 Már pirkadt, amikor a szárnyaim elkezdtek húzódni. Nem is csoda, ha elfáradtam az egész éjszaka tartó repülés során. Ennyire még soha nem örültem a viharnak: kihívásnak veszem, hogy másodpercről másodpercre kell módosítani az útvonalat a változó irányú szélben. Az érzés hajtana még tovább, de tudom, le kell szállnom. Ráadásul a csőröm töve is viszket. Na, még egy félkört: nem lett tökéletes, mert hagytam, hadd vigyen a szél. Közben körülnéztem, száz-százhúsz méterre talán egy pocok moccant, de nem törődtem vele. Könnyedén landoltam a jól megszokott ágon, szorosabbra húztam magamon a tollkabátom, közben valami  sosem tapasztalt elégedettségféle járt át.

 

Reggel kialvatlanul, gyűrötten, és keserű szájízzel ébredtem. Felöltöztem, megittam a kávém. Indulás előtt a három, gazdátlan gesztenyét még az asztalra dobtam.

Vicious mirror

2011.09.11. 13:55

 - Megismersz? –kérdezte.

Erősen koncentrálva végigmértem. A fejem még mindig zúgott, nem kellett volna este annyi rumot inni, a franc egye meg. Meg voltam róla győződve, hogy ezt az alakot sosem láttam még, ezért tétován bólintottam: - Hogy kerülsz ide?

- Elegem lett a sivatagból.

Ismét bólintottam, és a folyó sáros vizét néztem. Azon töprengtem, hogy mit mondjak neki, ha visszakérdez, hogy én mit keresek itt. Nem mintha én magam tudnám. Mondjam azt, hogy menekülök? De mi elől? Á, ez nem ilyen egyszerű.

- Örülök, hogy el tudtál jönni. – félmosolya látni engedte, hogy bal felső szemfoga hiányzik.

Mi van? Három hete még fogalmam se volt róla, hogy idejövök. Mint ahogy arról sincs ötletem, hol leszek három hét múlva. Ez a helybélinek tűnő srác nyilván összekever valakivel.

- Én is, bár egyelőre még nem jöttem rá, mi dolgom van itt.

Most ő bólintott. Kezdett fullasztóan meleg lenni. Valahogy bevillant Liza arca, amint tágra nyílt szemekkel kérdezi: - Ott álltál a dzsungel közepén egy bennszülöttel szemben, és nem féltél?

- Nem- feleltem gondolatban- mitől kellet volna, hogy féljek?

- Hülye, hogy megtámad, megerőszakol, megeszi az agyvelődet.

Röhögnöm kell, hát  ha valamitől félek, az az, hogy otthon kell üljek egy fotelben, és nem történik semmi. De semmi. Ezzel száműztem is rémült ismerősöm képét a fejemből.

Álltunk egymással szemben, senki nem szólt egy szót sem, és valahogy furcsán helyénvalónak tűnk az egész. Nem kezdtem el feszengeni, hogy jaj, mondani kéne valamit, mert különben nyúlós csend lesz, és az olyan kínos. Nem, úgy voltam vele, hogy ha mondanom kell valamit, akkor majd mondom. És ezzel szemmel láthatóan ő is így volt, bár úgy tűnt, hogy gondolkodik valamin.

- Az a baj – kezdte – hogy úgy akarsz válaszokat találni, hogy nincsenek igazi kérdéseid.

Ez fájt. Nyeltem egyet, majd a szemébe néztem: - Nem tudom, mit kéne kérdeznem.

- Elutasító lettél, nem foglalkozol az igazán lényeges dolgokkal, és közben azzal ámítod magad, hogy nyitottabb vagy, mint valaha.

- Igenis nyitottabb vagyok. Nekem jó így.

- És mire mentél vele?

Nem válaszoltam, dühös voltam rá. Eljövök több ezer kilométerre, egy más kultúrába, hogy ne kelljen ilyen hülyeségeken agyalnom, és itt sem hagynak békén, hát mi a fasz van már.

Egy fél lépéssel közelebb lépett.  – Nem bántani akarlak – őszintének tűnt.

- Akkor ne bánts. – már nem haragudtam rá, csak azt a végtelen fáradtságot éreztem, ami ilyenkor rám szokott törni.

És akkor megláttam.

Az ismerős villanást a szemében.

Ami ott volt velem a Fujijama lábánál, az akácillatú nagykörúton, azon az elgémberedett estén a tea mellett, és ki tudja, hány helyen még. Hogy nem ismertem meg első pillantásra? Már eszembe se jut, hogy ne ránézésre ítéljek? Na ne.

- Mit csináljak?

- Menj haza, és nézz szembe mindazzal, ami miatt idejöttél.

Amíg a táborhoz vezető ösvényen bandukoltam, minden olyan egyszerűnek tűnt. Hazamegyek, és mindent elrendezek. Te jó isten, micsoda röhej, hogy idáig kellett eljönnöm, hogy végre hazaküldjön valaki.

Összepakolok, és holnap hazamegyek. Csak pakolni ne kéne, annyira megutáltam már az utóbbi hónapokban. Hol is kezdjem? Valami megcsillant az ágy mellett. Egy üveg, még volt benne a barnás folyadékból. Ezt úgy se viszem magammal, legjobb, ha most megiszom.

 

És négy nappal később, amikor már kihunytak a lángok, nem volt mit csomagolnom.

 

 

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, 
mint alma magházában a négerbarna mag, 
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van, 
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. 
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, 
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet, 
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, 
annak szép, könnyüléptű szívében megterem 
az érett és tűnődő kevésszavú alázat, 
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, 
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör. 

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, 
merengj el hát egy percre e gazdag életen; 
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, 
a világ újraépül, – s bár tiltják énekem, 
az új falak tövében felhangzik majd szavam; 
magamban élem át már mindazt, mi hátravan, 
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem 
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem; 
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. 
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – 
talán most senki sincs.

 

Rozskenyér

2011.07.24. 22:35

 Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy mitől függ az, hogy mennyire könnyen kerülök kapcsolatba a másik emberrel. Miért van az, hogy valakinél elég a másodperc törtrésze, valakinél picit hosszabb folyamat, és valakinél pedig több év után sem törik meg a jég? Miért van az, hogy valakinek a világ legtermészetesebb módján árulom el a legbelsőbb zugaimat - nem is gondolva arra, hogy ezzel mennyire sebezhetővé válok - másnak pedig csak értelmetlenül nyökögök, amikor egy picit komolyabb témára terelődik a szó? És miért van az, hogyha az egyikkel nekiállok 'lelkizni', akkor jobban járnék, ha a falnak beszélnék - a másik szemében viszont még a mondatom felénél meglátom az ismerős csillogást? A mai napig nem tudom a választ, és ez egy olyan rejtély számomra, aminek a nyitjára talán nem is akarok rájönni. 

Nem panaszkodhatom, mert igazán sok beszélgetésre volt lehetőségem az elmúlt héten - a mai este azonban olyan volt, hogy még mindig futkározik a hideg a hátamon. Rózsámmal sustorogtunk egy kicsikét, nem, nem váltottuk meg a világot, csak tudtunk őszinték lenni, amitől most könnyűnek érzem magam, és olyan jó arra gondolni, hogy most már vannak közös titkaink is. Kisültek a tükörneuronok, elégedetten fáradt vagyok, jó még ezt az egészet emésztgetni egy kicsit. tomi fogalmazta meg ezt egyszer úgy, hogy olyan ez az érzés, mint amikor kicsi korodban, már félálomban a szüleid a helyedre visznek, és jól betakargatnak. És még álom és ébrenlét határán is tudod, hogy biztonságban vagy, és körülvesz a szeretet.

 

Rámsimítja az álom
Sugárzó, szép tenyerét,
S kiformálja szivemből
A béke rozskenyerét.

 

(Tóth Árpád: Rozskenyér)


 

 Sok-sok minden kavarog át most rajtam, hála azok miatt, akikkel valaha összeért a lelkem egy darabja, pici szúrás azok miatt, akikről lepattantak a próbálkozásaim, és nem tudom a fejemből kiverni azt az ismerősöm sem, aki talán a legszebb lélek, amit valaha láttam, akivel ez a találkozás talán létrejöhetett volna, ha időben észbekapok, és mégis, annyit, de annyit kaptam tőle, hogy nem is tudom megköszönni, és aki nélkül nem létezne ez az oldal.

Köszönöm, hogy vagytok.

Esti sugárkoszorú

2011.07.06. 20:56

Igazából sosem tudom eldönteni, melyik időjárást, vagy melyik napszakot szeretem a legjobban. A még hűvös, de a hőség ígéretét hordozó nyári reggelt, a szikrázó delet, amikor megáll a levegő, az esti, fűszeres illatú színorgiát, a szanaszéjjel fújó szelet, a bőrig ázós záport vagy a kavargó, puha hóesést? Mindegyiket szeretem, és mindegyiket másért.

De talán az egyik legkülönlegesebb az elvonuló zápor után felragyogó napsütés. Amikor a még a távolodó viharfelhő már nem fenyegető, de még mindig tiszteletet parancsoló kékjén áttör egy vakító napsugár, és diadalittas színekbe burkol mindent. Hagyom, hogy elöntsön a nyugalom és a tiszta béke, a szám sarkában megbújik egy mosolykezdemény - de a szellő még hűvösen borzol végig a hátamon. Lassabban veszem a levegőt, jó lenne mindezt elmesélni - de értelmetlennek tűnik bármit mondanom.

Aztán végre felnézek, és összekacsintunk.  

 

Fedél nélkül

2011.06.30. 16:51

 Nem tudom. Mármint azt, hogy mi a baj. Csak azt, hogy szeretnék végre kikerülni az állóvízből, ami körülvesz. Valami elfáradt bennem, valami hiányzik, és nem tudom, hogy mi az. Pedig úgy megkeresném, de ötletem sincs, merre induljak. A szokásos megoldások nem jönnek be: az alkoholtól hányingerem van, a bulik csak átmenetileg hatnak, a tökjó társaság ellenére is néha iszonyúan magányos vagyok.

Nem tudom, talán a legjobb lenne szépen leúszni a Dunán, egészen a Fekete-tengerig, hagyni, hogy sodorjon, amerre akar, miközben süt rám a nap, és nem foglalkozni a mindennapi apró kis baszokkal.

Tényleg nem tudom.

 

Murphy

2011.06.11. 12:30

 Minden dogma megdől egyszer. A legutolsó is.

Kaleidoszkóp

2011.03.13. 11:58

 

Sokszor rácsodálkozom az élet szépségére. A legtöbbször ámulattal tölt el, amikor a napról-napra változó nyüzsgésben – ha csak egy pillanatra is – meglátom a szabályszerűséget. Még izgalmasabb ott lenni valaminek a születésénél, szurkolni egy sort, és fokozódó kíváncsisággal szemlélni a fejleményeket.
 
Néha azonban a feje tetejére áll minden. A jól ismert mintázatból káosz lesz, a megszokott vonalak eltűnnek, és én, aki eddig könnyedén olvastam a sorok között – egy árva szót sem értek a legegyszerűbb mondatból sem. Pedig épp születőben van valami új és fantasztikus, csak az én látóköröm szűk.
 
Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni arról, hogy a lét dinamikus, és szeretjük magunkat belevackolni az állandóság illúziójába. Talán, mert ilyenkor biztonságban érezzük magunkat. De minden tökéletesség valahol káoszba torkollik, és a legcsodásabb képek apró, önmagukban kaotikusnak tűnő elemekből építkeznek.
Fantasztikus.
 
Minél tovább nézem, annál jobban tetszik. Aztán elmosolyodom. Egy valami még hiányzik. Veszek egy mély levegőt, és újra fejest ugrok.

 

Este

2010.12.19. 22:34

A hóesésben minden relatív

Az ölelések áramszedők

Kéne hogy legyen valami értelme

De a másik énem figyel a függöny mögött

 

Fogalmam sincs, miről beszélsz - mondta a villanyvasaló

Magától fordul el a kulcs a zárban

Már régen nem számít hogy merre

Rajta kívül magány, és értetlenség benne

Egyre nagyobbra magasodnak az árnyak

Tegnap délután elfogyott a raktárból a télirevaló

 

Mai morzsa

2010.12.02. 16:27

Az alábbi idézet ma jött szembe először, és mégis olyan, mint egy régi ismerős...

 ...

„Egy mondás szerint, onnan tudhatod, hogy fontos dolog történt az életedben, hogy utána már nem tudsz úgy élni, mint azelőtt. Kaptál valakit, vagy éppen elveszítetted, nagyon megbántottak, vagy te tetted, aztán pár pillanatra kívülről láthatod az életed. Érzed, valami végérvényesen megváltozott. Mélységeid kékje, magasságaid zöldje egymásra borul a távolból, apró pontok az emberek. Aztán belekortyolsz a kávédba, visszarepülsz a földi reggeledbe. Érzed a szemetelő esőt, de ma valahogy még ennek is örülsz. Mert változol.”

...

 

 

Amiért mégis érdemes

2010.11.06. 17:17

 

A mai nap egy régebbit idéz…
 
Ülök a gép előtt, meredten nézem a lassan rajzolódó görbét. Minden teljesen olyan, mint máskor. „A” puffer, „B” puffer, nyomkodom a gombokat. Még a szokásos kisebb bonyodalom is megvan. De valahogy mégis tudom: most sikerülni fog. Hiába, hogy fél éve szívok ezzel a melóval, az sem számít, hogy annyi mindent végigpróbáltunk már. De ma meglesz. Érzem. A kromatogram ugyan lehetne szebb, de nem ez a lényeg. Mosom az oszlopot, elindulok vissza a laborba. Le kell ellenőriznem, hogy tényleg van-e benne fehérje. Sok felém forduló arc, és érdeklődés:- Na? Fura. Idáig nem kérdezte senki. Vagy ha igen, akkor öten biztos nem. Összemérem a reagenseket, de azért van bennem egy pici drukk. És igen, végre-valahára megkékül az oldat, ezaz, van benne, már csak az a kérdés, hogy mennyi. Rohanok, lemérem, annyi, amennyinek lenni kell. Teljesen kattant vagyok az örömtől, visszarohanok, beleborulok Jani nyakába, mikor Ágica visszajön, az övébe is. Nem vagyok normális. Nem is tudom, minek örültem így utoljára. Hosszú hónapok óta érzem megint azt, hogy azt csinálom, amit szeretek. De valami motoszkál a fejemben. Ilyenkor azt mondják az emberek, hogy „ez remek, de annak még jobban örültem volna, ha elsőre sikerül”. Nem értek egyet. Egyáltalán nem. Örültem volna, persze, de nem így, és nem ennyire. Egy rutinmunka sikerének nem tudok így örülni. Mert ott az a természetes, ha sikerül. Hozzászoktam. De ez pont attól szép, hogy idáig nem jött össze. És mégsem adtuk fel, újra és újra nekifutottunk. És végre sikerült. És van kedvem folytatni, holnap és holnapután is. Sőt, még irodalmazni is, amit amúgy utálok. Mennyit tud lendíteni a sikerélmény… Illetve, ha belegondolok, akkor nem is az. Hanem maga a végigküzdött út, ami a siker mögött van. A szükséges rossz.
 
Ülök a gép előtt, tűnődöm a múlt heti mérésen, ami pont ugyanígy, két hét szívás után sikerült, és nem is akárhogy. Ülök és gondolkodom, közben átragyog a fák levelein a nap, egyet-egyet el is engednek hangtalanul az ágak, majd bosszús kis levelek támadnak a lábamnak, mélyen beszívom az avar illatát. Gondolatban tovább lépek, az elmúlt három nap még nem ülepedett le igazán, de ami biztosan megmarad belőle, az a szikrázó napsütés, a sírva-nevetések, és a jellegzetes, szépségből fakadó nyugalom. Szeged hozzám és talán belém nőtt, megerősítve az a hitemet, hogy minden helynek van lelke.
 
Ülök a gép előtt, és valahogy nem sajnálom, hogy az egész napom elment a prezentációkészítéssel, amit a hétfői munkabeszámolómon fogok tartani. Sziszifuszi munka, ábrakészítés, háttérválasztás, hiányzó statisztika elkészítése, elveszettnek hitt adatok tébolyodott keresgélése. Most, hogy végre összeállt, újra betölt a befejezett munkából fakadó elégedettség.
 

 

…van egy kis mélázós időm. Ülök a gép előtt, és mosolygok.

 

 

Mese

2010.10.10. 22:59

 

-         Most elhallgatott. Mondtam, hogy figyelj jobban.
-         Figyeltem. Nem tehetek róla.
-       Már háromszor elszalasztottuk. Még egyszer nem fordulhat elő. – a mester hangjában mélységes szemrehányás rezgett.
Az ifjú nem felelt, de ujjai szorosabban fonódtak a bot markolata köré. Lassan engedte ki a mélyre beszívott levegőt, miközben gerincén végigfutott a tehetetlen düh. Évek óta ez az állandó piszkálódás a kenyere. Hiába volt a legjobb az ifjak között – nemcsak a saját csoportjában, hanem talán a rend megalapítása óta – soha nem kapott egyetlen dicséretet sem. A legfájdalmasabb élmény mégis a legutóbbi, hiba nélküli vizsgája volt. Nem, nem várt elismerő szavakat, hosszas gratulációt vagy ünnepi lakomát, csak egyetlen főbólintást, egy szemöldökrándulást, egy apró gesztust, amivel végre elismerik, hogy nem hiába küzd évek óta. Beleégett a lelkébe az a pillanat, amikor még a sikertől mámorosan állt a lépcső tetején, és várta, hogy a mester végre odalépjen hozzá. -  Rosszul van megkötve az öved, fiam. Igazítsd meg, és induljunk. – ennyit kapott csak, figyelmeztetést egy semmiségért. A zsigerei között szétáramló keserűség érzése minden mást felemésztett, és ledöntötte a lelke köré emelt falakat, amelyeket hűségből és kitartásból épített.
A mester lelassított, majd összehúzott szemmel vizslatta az ifjút a csuklyája alól. Ez a szaggatott lélegzetvétel egyáltalán nem tetszett neki. Vajon hol járhat az esze, ahelyett, hogy a feladatára figyelne? Nem a régi ez a fiú mostanában. Pedig a rendnek nagy szüksége van rá. Éppen ezért igyekeztek a legszigorúbban a lehető legtökéletesebbre csiszolni. A csiszolatlan gyémántok semmit sem érnek. És ezt az ifjú is tudja. Csak éppen nem érti. Még.
A sötétség egyre sűrűbb lett körülöttük. És akkor újra meghallották, egészen közel. Csodálatos hang volt, mindkettejüket elbűvölte. A mester tudta, hogy az övék lesz, és ezzel a rend hatalma végre megszilárdul, örökre.
-         Indulj, fiam. A Tiéd. Ne feledd, nem hibázhatsz.
Délben találták meg a holttestét. Torkán egyetlen metszés, nem messze tőle az ifjú tőre hevert a földön. A barlang bejáratánál két gyönyörű, hófehér toll volt keresztbe téve.
-         Soha nem lesz a miénk – állapították meg csalódottan.
Nem értették meg, mit is veszítettek.

 

Pokol

2010.10.02. 22:10

 

Hogy mi van ott? Semmi. Nem, ezzel egyáltalán nem azt alkarom mondani, hogy nem létezik. Rosszul fogalmaztam, bocs. A pokol az a hely, ahol maga a semmi lakik. A megtestesült nihil. Se hideg, se meleg, se világos, se sötét. A külvilág csak elmosódottan szűrődik be hozzád. Valami tompán fáj, de igazából mindegy. A mindent beborító közöny sokkal, de sokkal erősebb. Egyvalami világos csak számodra: legyen már vége. De nem, nem ereszt. Semmilyen befolyásod nincs a történésekre, mintha kívülről néznél mindent. Tudod, mi jut róla mindig eszembe? Az a kísérlet fizikaórán, amikor egy üvegcsőből kiszivattyúztuk a levegőt, és figyeltük, ahogy a tollpihe ugyanazzal a sebességgel zuhan bent, mint a mellette lévő kavics. Na ugyanez van a pokolban: a mindent kiszívó vákuum, és végtelenített szabadesés. Ahol csak egy dologra lennél képes: üvölteni. Mégsem teszed. Tudod, hogy semmi értelme. A légüres térben nem terjed a hang.

 

Paradoxon

2010.09.29. 21:36

-         Apa, igazán vannak napsugarak?
-         Igazán.
-         Mutasd meg nekem őket. Látni akarom.
-         Most nem lehet. Várnod kell.
-         Miért nem? Verőfényes idő van.
-         A napsugarakat tiszta időben nem láthatod. Csak akkor, ha valami olyan kerül a Nap elé, ami árnyékot vet.